- Pfff odass! Mekkora egy bálna! – bökött egy másfél mázsás bikinis ártatlanságra.

- Jah! Bizonyisten ide hallom, ahogy serceg a zsírja a napon!

- Biztos nem hallott még a Norbifitnesszről! Pfff – kontrázta a harmadik.

Minden élő-lélegzőbe belekötve szambáztak tovább a napsütötte strandon. Aztán egyszer csak halálra váltan, fuldoklóhoz méltó gúvadt szemmel állította meg a többieket. Ott volt. A FÉÉÉÉRFI. Nem, nem a két ajtós szekrény típus. Inkább az a fajta, akinek az árnyékába támasztják azt a kétajtós szekrényt. És még úgy is marad hely bőven a hűtőszekrénynek is.

- Arrrgggghhhhhh! – adott hangot érzelmeinek.

- Szedd hát össze magad, és menj oda! Miatta jöttünk ki erre a lúzer lerakóra! – reagáltak értelmes hozzáfűzésére a többiek vihogva.

- Ok… végül is… mi bajom lehet? – azzal kihúzta mind a százötven centijét, bikinibe rázta a negyven kilóját, majd helyreigazította a 70B-st, és fotómodelleket megszégyenítő módon odalibbent a csávóhoz.

- Sziaaaaaaaaaaahhhhh, Bééélaaaaaahhh! Mizu? – klink-klink, rebegtette meg pilláit. A csóka hátrafordult a medencében, amiben épp ázott, és…

- Csáááá Cica! Há’ te itt? Há’ mér nem csüccsensz be má’ ide mellém? – szakadt fel belőle intelligenciája és csajozós dumája legjava.
- Én? Óh, Bééélaaaaaahhh! – így a profi rebegtető – Hááát, ha annyira szeretnéd!

És már lejtett is tovább a medence partján. Pechére a csávó épp a mély vízben ázott. Úgy gondolta, megy ez neki, mért ne villantana egy kecses csukást. Hadd lássa, milyen hajlékony, milyen izmos… összefoglalva: milyen tökéletes, nah! Persze az fel sem merült benne, hogy víziszonya van, és hogy nem tud úszni. Segáz, lényegtelen apróság…

Beállt hát az ugródeszka elé, ismét látványosan helyrerakta a 70B-st – hiszen a Bééélaaaaaahhh le sem vette róla a szemét –, majd nekifutott. A gazellák is tanulhattak volna belőle, úgy lendült neki az ugrásnak. Tökéletes volt. Kecses. Nőies. Meg is lett volna…

… ha az utolsó három lépésnél nem botlik meg a saját lábában. Így egy tripla leszúrt rittbergert követően, a szexisre tervezett fejesből a másodperc tizedrésze alatt absztrakt hasas lett. Hatalmas csattanással érkezett a vízbe, és jaj! A bajt tetézendő, minden fellelhető testrése ugyanennyi idő leforgása alatt telt meg klóros strandvízzel.

Bálnákat megszégyenítő módon és ívben kapálózva, vizet fújva bukkant a felszínre ismét.

Ahogyan bikinifelsője is, úgy fél méterre tőle…

(post for Bigyó)

Újra testet öltöttem. A városi ravatalozóban találtam magam. Mindenütt hófehér liliomok, a levegőt megtöltötte édes illatuk. Állati sokan voltak, és mindenki úgy bömbölt, mint a három éves, akinek elvették a nyalókáját. Pfff, micsoda egy lúzer banda.

Pedig nagyon is jó volt ez a halálosdi. Majdcsak jobb, mint az életesdi volt.

Hisz nem voltak gondjaim, szükségleteim, nem fájt semmim. Csak lebegtem ide-oda, és ott öltöttem testet, ahol tetszett és épp kedvem szottyant (akkor sem látott senki, úgyhogy igazán testet öltésnek sem mondanám).

Kíváncsian óvakodtam közelebb a felravatalozott koporsóhoz. Persze az is hófehér volt, mint minden más. Még a siránkozó emberek is fehérben voltak, a megszokottól eltérően.

Belenéztem… Aztarohadtéletbe - hőköltem hátra első meglepetésemben.

Egy valaha szép nő teste feküdt benne, szintén hófehér ruhában. Az arca is fehér volt, és betegesen sovány. Csak hosszú, gyér csigákban vállaira leomló, és melleit eltakaró haja volt vörös, mint a tűz.

Valahonnan ismerősnek tűnt. Honnan is? Sokáig kellett gondolkodnom, hogy széthullott emlékeim egy pici szilánkját megmarkolva ráébredjek, ki is volt egykor. Aztán mikor végre eljött a nagy megvilágosodás, majdnem elrikkantottam örömömben néhány halleluját, muhahaa…

Én voltam a fenébe is. Az én temetésem volt. Nnna, ez azért kicsit morbid.

Megfordultam, és végignéztem az embereken. Megannyi ismerős arc, megannyi könnyes szem. Értem sírtak, rám emlékeztek. Kész szerencse, hogy a szellemeket nem cseszegtetik, ha nem ismernek meg valakit az utcán. Vagy a saját temetésükön.

Ahogy bambán bámultam a tömeget, hirtelen megakadt a tekintetem egy arcon. Róla azonnal tudtam ám, hogy ki. És hogy fontos. Rohadtul fontos. Onnantól természetesen csak őt figyeltem. Aztán eszembe jutott az ígéretem is. Értettem már miért voltam ott. Basszus, majdnem megfeledkeztem az egészről!

Leültem mellé, és hosszan elnéztem. Fürödtem valaha lángoló szerelme maradékában: az arcán végiggördülő könnycseppjeiben. Mint megannyi csillogó gyémánt, amik miután végiggördültek az arcán, aláhullnak, és ezernyi szilánkká szakadnak szét ölében.

Szilánkok. Heh, tükörszilánkok… gyémántszilánkok… egykutya. Mind az elmúlt életemet idézik vissza.

Végül aztán nem bírtam magammal: hozzáértem. Mint a már említett szilánk, úgy vágott húsomba a szomorúság. Olyan mélyre, hogy ha még élő vagyok, akkor biztosan beledöglök. A csend, ami az addigi ürességtől olyan nyugodtan feszült lelkemben, akár egy hegyvidéki hűvös vizű tó, most fodrozódni kezdett. Mit fodrozódni? Kész cunami söpört végig rajta!

Jelezni akartam neki, hogy ott vagyok mellette. De ahogy hozzáértem volna, úgy, abban a pillanatban átsuhantak rajta az ujjaim.

A rohadt életbe! Ismét tudatosult bennem, hogy nem voltam már más, csak egy kósza lélek, aki a szerelme nélkül képtelen átkelni.

Az elképedésből Ő riasztott fel, hiszen ahol megérintettem volna, ott, ahol a kezem lett volna, ha még élő vagyok, ő pont akkor, pontosan oda tette a kezét. És rám nézett! Ez érzett engem!

Ettől a felismeréstől aztán lementem hídba.

Elképedésemben egyszerűen csak beleoldódtam a virágillatba, és elillantam vele együtt a kora nyári estébe.

Mi a francot művel ez? – csodálkoztam el, mivel betekert az egyik vékony fehér lepedőbe, majd a karjaiba vett, és elindult velem kifelé a teraszra. Az anyag jóval nagyobb volt, mint én, így hosszan húztuk magunk után a padlón.

Lassan lépkedett, már nem siettünk sehová.

Üsse kavics alapon, megadtam magam: menetközben a nyaka köré fontam a karjaimat, és odasimultam hozzá. Jó volt hallgatni egyenletes szívverését, légzését. Olyan hétköznapi volt. Határozottan nem beteg. Ez újdonságként hatott.

Kiérve leült az egyik nyugágyra engem továbbra is az ölében tartva.

Ragyogó napfényes idő volt. A szél könnyű kísértetként libbentette ki a függönyöket a nyitott panorámaablakokon.

Fogalmam sincs, mikor értek össze ajkaink, fonódtak egymásra karjaink. Eh, bárcsak ne lettem volna félig már a halálé – futott át az agyamon a megállapítás, az illendőnél több malac gondolattal kísérve.

Hamarosan azonban eltoltam magamtól, megszakítva ezzel a csókokat. Erős fáradtság tört rám, ami visszarántott a valóságba. Még mindig nehezemre esett elfogadni a tényt, hogy a betegségtől egy száz évhez konvergáló mami energiaszintjére süllyedtem. Affene! Nem alhatok el pont most, pont itt! De a szemeim vastagon leérdekelték a gondolatban kiadott parancsot, és maguktól leragadtak. Odahajtottam hát a fejem a vállára, és elpihentem. Ne erőltessük ami nem megy.

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el így, csak azt tudom, hogy csukott szemeimmel is őt láttam. Fiatalon, ahogy megismertem, és hosszú kapcsolatunk megannyi állomásán. Basszus –mormoltam halkan, de érzéssel.

Végül összevakartam magam valamennyire, hogy a fülébe súgjam:

- Nem hagylak el többet... Nélküled nem megyek tovább... Szeretlek...

Az utolsó szót már épp, hogy csak sikerült kipréselnem. A szemeim ismét lecsukódtak, és orromban illatával… hááát… hogy mi is történt velem? Ezt akkor még nem nagyon tudtam.

Vettem egy nagy levegőt, és ahogy a sóhaj elhagyta ajkamat, abban volt valami nagyon fura. Már nem fájt. Gyanús…

Aztán rádöbbentem, mi változott meg egyszeriben: úgy néztem le magunkra, kívülről. Míg a testem továbbra is ott feküdt az ölében, én ott álltam szemben önmagunkkal.

Villámcsapásként ért a felismerés: basszus, meghaltam!

Ő is rájöhetett, mert ordítozó idiótaként szorította magához immár élettelen testemet.

De túl könnyű volt a halál.

Meg békés.

Puha.

Valamivel távolabbra húzódva csak álltam ott, mint egy bamba árnyék. Semmi nem tudta megborzolni a lelki békém dombján csendben növő-növögető fűszálakat.

Aztán mikor meguntam a tétovázást, feloldódtam a napfényben, mert a nap ugyanolyan gyönyörűen ragyogott tovább, mintha mi sem történt volna. Mintha nem azon az aranylóan fényes, késő tavaszi délutánon oldódtam volna át egy újabb létformába.

Fantasztikus volt. Talán mindig e felé a lét felé törekedtem? Nofene!

Szertefoszlottam a fényben, én magam lettem a fény. Nem láthatott senki, mert nem voltam sehol, mégis mindenhol ott voltam. Lebegtem, úsztam a széllel, akár a velem együtt kavargó falevelek. Magával ragadott, és vágtatott velem egyenesen a fény felé, hogy én is beleolvadjak, eggyé váljak vele.

De nem. Az utolsó pillanatban, mikor éppen beszippantott volna a ragyogás, eszembe jutott az ígéretem. Nem tehettem ezt meg Vele. Bántottam eleget életemben, ami aznap tört össze apró pici darabokra.

Akár egy tükör, amit először csak pókhálóként borítanak be a repedések. Egészen addig, míg már nincs, ami összetartsa. Így a darabok lassan, apránként kezdenek kihullani a keretből. Nos, igen. Valahogy így.

Marhára kicsi darabokra, marhára pillanatok alatt.

Behunyta a szemét. Arcát az ég felé fordította, élvezte a nap simogató sugarait. Haját lágyan borzolta puha ujjaival a menetszél. Körülötte az út menti fák suttogtak a szélben. Teljesen ellazult, csak gurult a biciklijével lefelé a domboldalon, miközben szépen lassan kiürítette fejét a gondolatoktól. Hosszú idő után először került ki a kiadó tábla a koponyájában terpeszkedő senki földjére.

Teljesen átengedte magát a zsibbadásnak, szája lassan, nyikorogva - mint amikor a kezünket végighúzzuk a műbőrön - mosolyra húzódott. Olyan régen nem tett ilyet, egészen el is felejtette már, hogyan kell.

Ám hirtelenjében megtört a varázs, és ami addig barátságosnak hatott, az most kárörvendően vigyorgott rá. A fák már nem sugdolóztak összebújva, a szél sem simogatott, és a nap is veszettül kezdte tűzni a fejét. Sőt, egy szürreális zöld-barna, napszínű, szélízű, nyálával és a taknyával átitatott Rorschach-teszt paca lett minden körülötte.

Abban a szúrásban másra már nem is tudott odafigyelni, csak hogy mindezek okozóját, azt az izét, kiműtse a jobb orrjáratából, ahová beszorult.

Hát kérem, így biciklizzünk vasárnap délután merengve, hátraszegett fejjel az erdőben! - futott át az agyán, miközben fél kézzel az úton ide-oda kacsázva a kormányt fogta, és a másikkal sajgó orrát markolászva azon igyekezett, hogy valahogyan kiprüszkölje, kiöklendezze magából az ufót.

De a bestia mintha eltökélte volna, hogy ő bizony beköltözik a senki földjére, és eltünteti onnan azt a táblát. A biciklis meg üvöltött kínjában, sűrűn potyogtak szeméből könnyei, aztán arcán végiggördülve összevegyültek orrváladékával. Szívta, fújta saját testnedveit, de mit sem ért el vele.

Míg nem egyszer csak a mihaszna gondolt egyet, belátta, hogy neki ebben a koponyában nincs kiadó albérlet, és végre hátrálni kezdett. Így szabadult hát meg egy tüsszentéssel a bogár általi halál előszobájából.

A dög a bicikli kormányán landolt. Ahelyett azonban, hogy menekült volna, vaksi, fekete gombszemeivel felnézett a biciklistára, mintha búcsúzóul még utoljára a képébe akart volna vigyorogni. A szerencsétlen könnyein, és az orrából még mindig bőségesen ömlő szmötyin keresztül bambán bámulta a bogarat. Nem tudta elhinni, hogy ez volt az.

- Ez a hüvelykujjnyi, levélzöld, szivárványszínben tükröződő, kemény kitinpáncélos rettenet akarta bevenni az ő agyát? – ámuldozott sűrű pislogások, és krákogások közepette.

A bogár megemelgette kemény szárnyait, hogy a biciklis orrából származó guzmitól megszabaduljon. Aztán olyan egyenletes berregésbe fogott, akár egy Babetta, és lomhán imbolyogva tovarepült.

Darabjaira széthulló valóság.

Ébrenlét és álom határán.

Ólmos kábulat.

    Csak fekszek.

          Bámulom a plafont, és...

                                           És.

                                              Kamillázok.

                                                     Fel a mennyezetre.

                                                                       "Nem bírok veled élni."

                                                                                                        Ehh...

                                                                                   Csak bámulok.

                                                                        A repedéseket.

                                    A felettem terpeszkedő plafonon.

                        Lustán füstölög a csikk.

        Repedések a plafonon?

    Hajszálak.

             Szétterülve a párnán.

                                     Bor méze a számban?

                                                                Csokoládé.

                                                                               Csókodé.

                                                          Füst az orromban?

                                            Érzem a bőrömön.

                                       Illatod.

                           Körülölel.

                   Csak ez.

      Rettenet.

Gondolataim tompa puffanása.

Súlyos visszhang.

Lélegzek.

Lebegett a sötétségben, mint a vízben. Csak lassanként, halványan derengett fel a fény csukott szemhéjain keresztül. Aztán villámcsapásként, hirtelen állt össze agyában a legoként széthullott kép. Szemei kipattantak, kétségbeesetten ordított fel, miközben feszegetni kezdte a fészer koszos padlójához lekötözött csuklóit és bokáit. Hamar ráébredt azonban, hogy hiábavaló próbálkoznia, a kötél nem engedett, felesleges ficánkolásával csak a húsába vájt véres árkokat mélyítette tovább. Így hát nagy levegőt vett, lehunyta szemeit, és próbált megnyugodni. A fészerben - ahol krisztus pózban, kipeckelt szájjal feküdt a döngölt föld padlóba vert karókhoz kikötözve meztelenül - csend honolt. Nyugalom volt… most már.

Majdnem teljes volt a sötétség is, csak egy régi viharlámpa festette meg kísérteties fényével a kalibában tárolt szénahalmokat és szerszámokat. A nemrégiben történteket végiggondolva, még sok is volt ez a fényár ide…

És ettől a gondolattól akaratlanul is agyába tolultak a képek az elmúlt órák eseményeiről. Nem akart emlékezni, mégis: újra látta a nőt a partin. Haja leért egészen a derekáig, dús, fekete hullámokban ömlött szét a hátán. Ajkait vörösre rúzsozta, ezzel még jobban kiemelve bőre fehérségét, arca szív alakú kecses formáit. Bizonyisten, lélegezni is elfelejtett, ahogy végigfuttatta tekintetét formás, pillangófingnyi fekete koktélruhába bújtatott testén, ami alól épp, hogy csak nem villantak ki a harisnyatartók. És az a dekoltázs! Huhh, egészen felforrósodott az egyik szerve, a szívénél néhány emelettel lejjebb.

Nem telt sok időbe, már falták is egymást egy eldugott sarokban. Bizsergető elégedettséggel töltötte el a hódítás mámora. Aztán a csaj kicsalta a kertbe, mondván, odabenn még meglátják őket. A fészer tökéletes megoldásnak tűnt.

Alig csapódott be mögöttük az ajtaja, az ő háta már belülről vágódott neki. A nő egy mozdulattal rántotta le magáról a bolhafaroknyi estélyit, csak harisnyái és nyaktörő fekete cipője öltöztette. Aztán nekiállt a férfi ruháinak is. Tépte, szaggatta az anyagot, a gombok lövedékként röpködtek, miközben csókolták, falták egymást. A csaj lassan, kéjesen térdre ereszkedett előtte, hogy rábukjon. A fájdalom és a gyönyör közti hajszálnyi vonalon egyensúlyozva izgatta. Mikor ezt megunta, éhesen csillogó szemekkel a farkánál fogva penderítette be a pajta közepére, le a földre. Ő mindezt elégedett kiáltással, és még inkább keményedő férfiassággal fogadta. Hiszen imádta a posztmodern amazonokat. Hevesen kerekedett felébe, hogy kikötözze a földbe levert peckekhez. Hogy nem furcsállta akkor őket? Hogy nem tűnt fel neki, hogy ez nem normális? Eh, a vér már régen nem az agyában járt. Gondolkodás helyett inkább még nagyobbra pumpálta legféltettebb testrészét. Ő címeres marha, még bíztatta is, hogy jól húzza meg a csomót. Ekkora balféket…

Aztán vad tempót diktálva lovagolta meg. Mikor már csak egy hajszál választotta el az orgazmustól, az agyára ereszkedett vörös ködön keresztül furcsa hangokra lett figyelmes.

Nyögések. Sírás. Hörgés.

Hööörgééés?

Az extázis határán felemelte a fejét, és akkor a félhomályban meglátta a cseppnyi szőke nőt meztelenül, a födémgerendához kötözve. Szájába egy koszos rongyot tömtek.

A felesége.

Meglepetésében hatalmasat ordított, és ezzel egy időben elérkezett a csúcsra is. Hosszan, fájdalmasan, üvöltve élvezett el, szemét le sem véve az asszonyról, akinek az arcára félig ráalvadt vért gazdagon csíkozták könnyei.

- Ki vagy te? Mit akarsz tőlünk? – kérdezte immár a félelemtől rekedten.

- Nem ismertél fel, Édesem? – azzal odafordította felé a fenekét, és meglátta a semmi mással össze nem téveszthető pillangó alakú anyajegyet. Hogy nem vette észre eddig? Hiszen ez…

- Anita!

- Úgy bizony, Szerelmem! Rossz fiú vagy, hogy ennyire nem figyeltél!

És valóban. Most már látta a hasonlóságot néhai exneje, és a fekete démon között. A nő, aki mindig konzervatívan öltözködött… aki még bekapni sem szerette… aki mindig rohant zuhanyozni utána… hová lett a szorosan összefogott konty, a szemüveg… a feszület? Hisz állandóan a templomot járta…

– Ne aggódj! Nem lesz semmi baj. Csak bemutatkozok a kicsi nejednek – szakította félbe a gondolatmenetet a csaj, miközben odasétált az asztalhoz, és felvett róla egy hosszú, hajlított pengéjű kést. Egy macheta! Honnan az ördögből van ennek machetája? – futott át az agyán.

Aztán kecsesen odalejtett a kikötözött nőhöz, aki rettegve nézett fel a tőle jóval magasabb fekete szépségre. Csak akkor vette észre, hogy az arcán alvadozó vér lassan, kis erecskékben a hajából szivárgott elő.

- Őt nem volt olyan könnyű ide csalni, mint téged, Cukorbogár – szólalt meg egy véres baseballütőre mutatva az asztalon, mikor látta, hogy az asszony haját fürkészi. Majd a kést odaemelte az apró nő egyik melléhez, és végighúzta rajta. Tehetetlen ordibálásán az őrült démon csak kéjesen kacagott.

- Szenvedj csak, Tubimucikám! Szenvedj úgy, ahogy én szenvedtem miattad, mikor elhagytál Ezért! – és az utolsó szót úgy köpte elé – Hát mivel jobb Ez, mint én? Mivel csinosabb? Vagy olyan jó az ágyban? Mondd!

- Nem, ne, kérlek, ne tedd! – visszhangzottak a fülében saját kétségbeesett szavai. De az őrült megállíthatatlannak bizonyult. Most a másik mellét vette célba, és jó mélyen végighasította. A vágásból vastag vonalban buggyant elő az asszony vére.

A férfi túlüvöltötte az asszony lefojtott, rekedt sikolyait, de mindhiába. A partyn bömbölt a zene, és a fészer túl messze volt ahhoz, hogy bárki is meghallhatta volna.

- Könyörögj! – sziszegte villámló tekintettel a nő.

- Könyörögve kérlek, hagyd abba! Inkább engem! – fogott bele, mire a csaj tág orrcimpákkal, vastag hangon nyerített fel torka legmélyéről.

- Késő! De te is hamarosan sorra kerülsz, ne aggódj!

Azzal nekilendült, és szabdalni kezdte az asszony testét. Őrült hévvel, ahol csak érte, vágta. Hiába vergődött, sikítozott a nő, a fekete csajt már nem állíthatta meg semmi. Teljesen bekattant. Szúrt, döfött, hasított, ahol csak érte. A férfi ordított, amíg hangja cserben nem hagyta, és cibálta köteleit, mély, vastag sebeket szerezve.

Ekkor mondta be agya az unalmast. Egyszerűen letiltott. Vannak pontok, amikor az emberi agy megálljt parancsol, mert már nem bírja feldolgozni tovább a beérkező borzalmas inputot. Átadta hát magát a sokknak, és elmerült az édes öntudatlanságban…

Megremegett az emlékek súlyától. A francba, meg kellett néznie, akármennyire is félt a látványtól! Lassan, nagyon lassan emelte fel a fejét, hogy lássa. Ismét sürgős ordibálhatnékja támadt, a hangja azonban szabadnapot vett ki: csak egy erőtlen hörgésre futotta. A nő élettelenül csüngött a kötélen. Valaha hibátlan testét vastag vágások és mély szúrt sebek tömege csúfította. Még mindig ömlött belőlük a vére és jókora tócsában gyűlt össze a lábainál. Feje a mellkasára lógott, nem volt kétséges, hogy már nem élt.

Míg a látványt próbálta befogadni, valami megmozdult a fészer egyik sötét sarkában. Anita közeledett tűsarkain, meztelen testét beborította feleségének vére.

"- Nos Kedvesem. –nézett a kikötözött férfira- Emlékszel? Mindig szeretted azt ami a lábad között van. Dicsérted, sőt még nevet is adtál neki. Pedig nem volt olyan nagy…- mosolyodott el- …mókamester. De most itt az ideje, hogy búcsút vegyél tőle.

A nő odalépett a tőle csupán néhány lépésre álló asztalhoz, hosszasan válogatott a különféle méretű szikék közül, majd széles vigyorral felemelte a neki tetsző darabot.

- Tudtad, hogy egy jól kikészített emberi koponyáért több ezret is adnak a gyűjtők?- kérdezte az előtte fekvő férfitól

Néhány pillanat múlva, már csak a férfi fülsiketítő sikolya hallatszódott keresztül a fészer kopott deszkáin."

(feat. Vladyslav Stanislav)

Huszonhét évesen abba a korba léptem,
melyben néhányan híresek előttem
megalapították a következő klubot:
a "Halál egy kretén kaszás farok,
úgyis én döntöm el, mikor és hogyan halok,

juszt is huszonhét maradok”.

Nekem aztán ne dumáljon senki,
művészetemmel magam vagyok a "Z S E N I"-
gondolták ők, s elutasítva elavult dogmákat
magukba rengeteg drogot és alkoholt pumpáltak.
Bor… sör… vodka, s hozzá heroint szívkáltak,
meg is volt a hatása: simán függővé váltak.

Alkottak hát mindannyian sokat, maradandót,
de jaj, egy nap váratlanul itt hagyták a sok rajongót.

Bejátszott nekik a fulladás, vagy az aranylövés,

nekünk meg nem maradt más, mint az emlékezés.

Van azóta követői körökben nagy sírás-rívás, kesergés,

ők meg odafenn röhögve nyomják az öröklétig szétesést.

Ím most liluló fejjel én kiabálok utánatok,
Kurt! Hendrix! Joplin! Morrison! Várjatok!

Hadd legyek immár én is társatok!

Engedjetek magatok közé belépni,

hisz úgyis itt repül már az Amy,

kart karba öltve vele akarok a klubba tépni.

Aztán veletek együtt drogozva szédülni,
az öröklét hímes mezején kiterülni.
Füstöt fújni hason fekve le a földre,
majd a felhőket is felcsavarva és elpöfékelve,

vigyorogva csápolni és ordibálni az élőkre,

„Szívás az élet, de mi tojunk az egészre!”

Ámde óh! Hát ez meg mi?

Mélázás közben valamit érzek itt mocorogni.

Felnézek hát párnáim közül bambán,

álmokból riadva egyre bámulok tompán.

Mi ez? Csak nem egy angyalka tán?

Nem-nem, csak az én babám…

Micsoda?!

Pici kezek, apró lábak, kerek pofa,

akárhogy is nézem, ez egy édes baba!

Hiszen akkor önmagamat reprodukálva,

ezzel iszonyú büntetést hoztam a világra!

Nem, az nem lehet…

Még hogy ÉN ilyet?

Ám, ó jaj, fájdalom,

nincs mit tenni, vállalom.

Enyém e gyermek nem tagadhatom,

a nagy tombolásból immár keserűen távozom.

Ég veletek barátaim…, vagy Pokol,

az én lelkem még egy darabig idelenn honol.

Hála neked te gyermek, én még maradok,

mindörökké huszonhetesek, csak tomboljatok!

- Nyugiii… a boldogság csak egy pillanatnyi állapot, amelyre az égre kamillázva, cigivel a szánkban emlékezhetünk, miután kitisztult tőle az agyunk. És elmélkedhetünk, hogy heee? Mi volt ez a szar?

- Hú de mélyen szánt ma este valaki…

- Neeeem, de tényleg. Gondold csak végig. Mindenki ül a maga kis szemétkupaca tetején, és hajt a „boldogságért”. Hogy ez a szó kinek mit jelent, az tök mindegy. Most nem ez a lényeg. Aztán egyszer csak megvan a kocsi, a ház, a család, meg minden szar, amit megálmodott magának. Azt akkor boldognak nevezi magát? A nagy trabukos kékkupakost – mondta, és nagyot húzott az üvegből, majd egy újabb cigire gyújtott. Zsinórban az ötödikre. Láncdohányos? Ő? Dehogy.

- És neked most mi jelentené ezt az idézőjeles boldogságot? – kezdett érdekelni a csávó. Tudott okosakat mondani, ha akart. Szigorúan csak akkor…

- Hát ő – naná. Hogy is gondolhattam mást?

- De nem azt mondtad az előbb, hogy ha az emberek megkapják azt, amit akarnak, akkor semmibe nem nézik, és simán átgázolnak rajta az acélbetétessel?

- He? Nem, nem. Ilyet nem mondtam. Azok az emberek. Én meg én vagyok. A Frankó. Tudod, aki megmondja nekik mi a tuti. A Frankó. Érted?

- Ja, vágom – én meg a Frankó, na ja. Ez totál becsavarodott: gondoltam, miközben én is meghúztam a saját sörömet.

- A Frankó meg tudja értékelni a dolgait. Frankón. Érted?

Kezdtem akut szájszélremegést kapni az elfojtott vihogástól.

- És hogy értékelné a Frankó, ha megkapná a nőt, akit kiszemelt magának?

Erre valahová a messzi távolba meredt a tekintete. Elrévedezett. Vagy csak bealudt? Fene se tudja, nem hiszem, hogy ilyen nehezet kérdeztem. Csak bámultam bambán, ahogy ő bámult bambán bele a sötétségbe a folyosón, a padlón ülve. Hátunkat a falnak vetettük, csak guzmiztunk a kólaautomata árnyékában a sötét folyosón, és próbáltuk megfejteni az életet.

Miközben meredtünk a semmibe, olyan érzésem támadt, hogy a csend úgy hömpölyög végig rajtunk, akár a víz. Nagy volt a kísértés, hogy tapsoljak, sikítsak, énekeljek vagy bármi más hasonló baromságot csináljak, csak hogy megtörjem.

- Hogy értékelné? Természetesen megdöntené. Olyat adna neki, hogy…hmm… - nagyot szippantott a cigijéből – hát… mondjuk úgy, hogy nem felejtené el egyhamar.

- Te akkora pince vagy, hogy az már túl van minden fájdalomküszöbön!

- Miért? Te mit csinálnál vele?

- Hát… ami azt illeti… - cigifröccs egyenlő több erő a vallomáshoz – én már megtettem. Nekem már megvolt a csaj.

- Heee? – akkorára kerekedtek a szemei, mint két hamutál.

- Na ja. Ahogy mondtam. Kipipáltam.

- És? – vigyorodott el, és olyan éhes pofát vágott, mint alkoholista a kocsmában italakció idején.

- Na nem. Á-á! Nem mondok szart se – újabb bátorító slukk – Szerezd meg magadnak, és majd megtudod. Amúgy meg: ugyanaz az ember sem teljesít kétszer ugyanúgy. Nem tudtad? Hol jobb, hol rosszabb, de mindig, mindenkivel más.

- Francot. A szex az szex. Pont. Nekem például eddig még senki nem rinyált utána, hogy „bakker, kártérítést követelek!”.

- Azta! Akkora az egód, mint egy IFA.

- Heh! Ja, akkora… De abból száz kiló a farkam.

Erre a sört az orromon át prüszköltem a padlóra, miközben csukkogva röhögtem.

- Baszdki! Akkora a szád, hogy szinte kedvem kaptam letesztelni téged – szólaltam meg, miután újra megtanultam lélegezni és beszélni.

- Hehe, lenne eszed, mit? Na nem. A Frankót nem kaphatja meg bárki csak így, ukmukfuk.

- Hanem? Hogy kaphatja meg?

- Szépen kell kérni – na zummm… menten körbepetézek.

- Ezt most hogy értsem? Szépen kérlek, dugj meg, óóó nagy Frankóóó? – daloltam gúnyosan.

Erre elvigyorodott. Feltápászkodott a földről, a kezét nyújtotta nekem, miközben megvillantotta extra bugyitépkedő – nek szánt bájvigyorát.

Na tessék, én és a nagy pofám. A kevesebb-néha-több-szabályról folyton elfelejtkezem. Kb olyan értelmesen pislogtam rá, mint szőke nő a Legyen Ön is Milliomosban.

- Ezt most komolyan gondolod?

- Halálosan – válaszolta, de én még mindig csak bámultam rá, ő meg csak tartotta a kezét előre nyújtva. Hamar megunta, mert vágott egy pofát, és így folytatta – Könyörgöm, ne akkor vitasd meg magadban az élet nagy kérdéseit, amikor én tálcán kínálom neked a répámat!

- Hogy ez milyen rendes tőled, Nyuszika!

- Aha. Milyen rendes tőlem, Nyuszikám.

- Hát – utolsó korty sör az üvegből nagyobb, vagy egyenlő a bátorsággal – ha már Puszinyuszi, akkor legyen kövér! – és megragadtam a kezét.

∫ (szerelmes szemedbe epekedve merengve

  dűlve hűlve szédülve *

  magába hánykódva szavaid tavába mártódva)          ≈ szikra lobbant lángra ³

∫ (veled mekegve makogva zavartan nyihogva

  társalgom *megérintelek persze csak ha megengeded)

√ megannyi tétova csókok bókok aromája + illatod méze máza számba mászva málna = testem bömbölő tomboló doromboló tüze teljesen felemészt * (tested nekem megszeghetetlen szent rendeletem)

holtomiglan x {(nem szabadulsz mert úgyis megvárlak+ holtodiglan holtodban holtomon át) ² +(lim _{(holtomban halálra haltam magam)} – hazatalálva hala vala maga vagy sem)}

= ez igaz szerelem + √ holtomiglan holtodiglan

- Micsoda?

- Jól hallottad, Babám! Vetkőzz! – mondta a srác megengedve felé egy vérbő mosolyt.

- Na nem! Nem.

- De.

- Nem.

- Deee! – a fiú a Lány fölé magasodott. Nem volt neki nehéz, legalább húsz centi és kb harminc kiló volt köztük a különbség. Jó nagy drabár állat volt, és legalább olyan tagolatlan a sok gyúrástól, mint egy kerti budi.

A Lány erre akkorát nyelt, hogy még a körülötte ácsorgók és vihorászók is tisztán hallották.

- Ez volt a tét. Fogadtunk, ti veszítettetek, és most vetkőztök – foglalta össze Hústorony, miközben arcát úgy terítette be a vigyor, ahogy a felborult pohárból kiömlő tej fut szét a terítőn. Egészen addig szélesedett, amíg már a Lány azon kezdett el gondolkodni, hogy tutira arcidegzsábát fog kapni, ha így folytatja.

- Na álljon meg a gőzhenger! Én nem fogadtam senkivel! Erről eddig nem volt szó!

- Deee, nagyon is volt! Arról ne én tehessek már, hogy a haverjaid nem mondták el neked a parti feltételeit.

A Lány vádlón pillantott a már majdnem meztelen társaira, akik a piától és fűtől bambán csak nyihogni voltak képesek.

- Szívás! – vigyorodott rá az egyik fiú a csapatából, immár teljes természetes pompájában tündökölve. A perverz állat még élvezte is…

- Baszdki! – suttogta a Lány halkan, de mély érzéssel átitatva. Dühösen ránézett a még mindig mellette terpeszkedő Hústoronyra, aki épp akkor vett elő egy újabb jointot. Az öngyújtó éles fénnyel lobbant fel, amikor nagy lánggal meggyújtotta a papírt. Aztán Hústorony elszórakozott azzal egy darabig, hogy elnyomja, nehogy az arcába lobbanjon az egész. Majd elégedetten nagyot szippantott belőle, mire a vége narancssárgán felizzott, halvány derengéssel vonva be arcát.

  Tüdőre. Dögölj bele! – futott át a Lány agyán.

- Add ide! – parancsolt rá Hústoronyra. Az először bambán rámeredt – ami azt illeti, hogy is tudott volna máshogy –, majd az arcát pókhálóként beszövő kárörvendő vigyorral átnyújtotta a jointot.

A Lány szúrós szemekkel nézett fel rá, miközben néhány mélyet szippantott belőle.

Hmmm…

Jóó anyag! Apáááááááááám…

Jóóóóó!

Az egész teste bizseregni kezdett. Egyszerre érezte minden sejtjét, hirtelenjében materializálódott idegvégződéseit megborzolta az éjszakai szél. Valahonnan tompán zenét vélt hallani, és ahogy kinyitotta a szemét, színes tűzijátékok pukkantak el a perifériáján.

Hol a francban vannak a pillangók? Hát nem arról volt szó, hogy színes, fodros szárnyú, kibaszott pillangók repkednek ilyenkor az ember körül? Pillangókat akarok! – nyögött fel magában némiképp hisztérikusan.

Aztán egyik vadul vihogó liba kezéből kitépte a boros üveget, derekasat húzott belőle, majd így szólt:

- Végül is… Ilyen testet úgysem láthattok minden nap! Dögöljetek meg nyugodtan, megengedem!

Azzal lerúgta cipőit, kigombolta farmerja gombját, slicc le, és már el is hajította a nadrágot. Arra gondolni sem akarok, mi lesz, ha ezek a görények összeszedik a ruháinkat. Fene, fene, fene! – bosszankodott. Még hogy paranoiás lett volna? Ki? Ő?

A többi meztelen vesztes idióta vihogva, kurjongatva és káromkodva rontott be az erdőbe, hegynek fel. Ez volt ugyanis a megállapodás: meztelen csillagtúra.

Az este hagyományos negyedik emeleti kolis bulinak indult. Sör, bor, cigi, joint, hangos zene, jókedv, na meg póker. Aztán a dolgok kicsit elfajultak, és megszületett a fogadás. Persze a Lány erről mit sem tudott, hisz késve érkezett: sokáig magolt a másnap délutáni zh-ra. A kis lelkiismeretes. Úgy kell neki.

Mi a francért álltam be kártyázni, mikor sohasem ment? Hogy lehetek ekkora hülye tyúk? – morfondírozott magában, miközben áthúzta fején a pulóverét. Már csak egy szál fehérnemű választotta el a fogadás feltételeinek teljesítésétől.

Ránézett a nyertes brancsra, a lányok vihogva sugdolóztak, a srácok meg éhesen csillogó tekintettel vizslatták őt, mint a pék kutyája a meleg zsemlét. Esküszöm, még a nyáluk is csorog – állapította meg magában, undorodva.

- Bekaphatjátok! – az égre emelte középső ujját, aztán a többiek után eredt a sűrűbe, miközben megszabadult maradék ruháitól is.

Az ösvény kavicsos volt, szúrták meztelen talpát a kövek. Szerencsére nem volt nehéz megtalálnia a csapatot. Nagyobb zajjal és több rombolással törtek maguknak utat, mint egy vaddisznócsorda. Tulajdonképpen, ha jobban végiggondolta, azok is voltak. Egy zabolátlan, drogos, részeg csorda.

A lányok visítoztak, ha valami gyanúsra tapostak, a fiúk erre frappáns replika gyanánt ölükbe kapták őket, ezzel úriember viselkedésnek álcázva a tapizást.

Hehh, még szerencse, hogy sötét van. Ez sokkal cikibb lenne nappali fénynél. Amúgy meg nem akarom látni hol matatnak azok a kíváncsi ujjacskák, szóval király. Bírom a sötétet. Állat – gondolta.

Hamarosan elérték a hegyoldalban elterülő almást. A nagy randalírozásban persze megéheztek, és akkor marha jó ötletnek látszott, hogy néhány srác átmásszon a kerítésen almát lopni.

Hárman másztak be végül, és elkezdték kidobálni a kerítésen keresztül az almákat, amiket a többiek nagy ovációval fogadtak. A baj csak az volt, hogy megfeledkeztek a csőszről, aki az almást éjjel-nappal éberen őrizte.

Így aztán a szerencsétlen ipse arra riadván, hogy ellepték hőn szeretett almását holmi fehér fenekű ufók, légpuskáját megragadva rontott ki a kunyhójából. Miközben üldözőbe vette a betolakodókat, elsütötte néhányszor a fegyverét, ezzel adva nyomatékot a felébresztése felett érzett haragjának. Biztos, ami biztos. Mert hát ő a kemény fiú, vele ne szórakozzanak holmi ufók!

  A három fiú kétségbeesetten káromkodva mászott volna át a kerítésen. De túl lassúak voltak, így egyiküket a csősz kutyája cibálta vissza bokájánál fogva a földre, míg a másik kapott egyet a hátsójába. Mind a ketten a kutyákat túlvonyítva fetrengtek a porban.

A népes kis csapat ezeket a fejleményeket látva jobbnak látta elállni almaevési szándékától, és fejvesztve menekülni. Természetesen a Lány is ott futott a többiek között, be a bokrok közé. Hamarosan elérték az erdő szélét. Ott azonban nem az várta őket, amit gondoltak, hanem a röhögő, teljesen lerészegedett, kiütött nyertes banda. Ruhák persze sehol.

A Lány gyorsan beugrott két bokor mögé, nem kívánta közszemlére tenni magát, akkor meg végképp nem kívánkozott ott lenni, amikor majd lejönnek a hegy mellett álló iskolából a tanárok is. Ki fognak rúgni, basszus! – káromkodott magában. De nem tehetett semmit, ijedt volt, fázott is, fogalma sem volt, mit tegyen. Már nem látszott olyan jó hepajnak ez az egész, mint az elején. Nagyon nem…

- Azonnal hívjátok a mentőket! – ordította túl a röhögést az egyik kétségbeesetten lihegő fiú. Persze azok fel sem fogták mi történt.

Mégis, hamarosan megérkeztek a villogó autók. A sérülteket kórházba szállították, a még mindig hisztérikusan vihogó részeg bandát a szobáikba küldték. A ruhák természetesen nem kerültek elő, így a mentősök nem kis megdöbbenéssel látták el a meztelen csapatot plédekkel. Majd miután mindenkit megvizsgáltak, őket is a szobáikba tessékelték.

Mindezt a Lány a bokrok takarásában nézte végig. Nem akart részt venni ebben az őrültségben. De ezt hiába magyarázta volna a tanároknak.

Ott ült a bokrok alatt, lapított, és majd’ megfagyott. Már hajnalodott. Kétségbeesett volt, próbálta megúszni az egészet. Agya tiszta volt, a drog és az alkohol kábasága az első puskalövéssel együtt szakadt szét belőle.

Mikor minden kezdett elcsendesedni, és már azt hitte, hogy megúszta, lépteket hallott maga mögött.

- Segíthetek? – szólalt meg egy mély hang a feje fölött.

Rosszat sejtve kapta hátra a fejét, miközben azon igyekezett, hogy kezeivel minél többet takarjon ki magából.

Egy kék szempár nézett közvetlen közelről az arcába.