Újra testet öltöttem. A városi ravatalozóban találtam magam. Mindenütt hófehér liliomok, a levegőt megtöltötte édes illatuk. Állati sokan voltak, és mindenki úgy bömbölt, mint a három éves, akinek elvették a nyalókáját. Pfff, micsoda egy lúzer banda.
Pedig nagyon is jó volt ez a halálosdi. Majdcsak jobb, mint az életesdi volt.
Hisz nem voltak gondjaim, szükségleteim, nem fájt semmim. Csak lebegtem ide-oda, és ott öltöttem testet, ahol tetszett és épp kedvem szottyant (akkor sem látott senki, úgyhogy igazán testet öltésnek sem mondanám).
Kíváncsian óvakodtam közelebb a felravatalozott koporsóhoz. Persze az is hófehér volt, mint minden más. Még a siránkozó emberek is fehérben voltak, a megszokottól eltérően.
Belenéztem… Aztarohadtéletbe - hőköltem hátra első meglepetésemben.
Egy valaha szép nő teste feküdt benne, szintén hófehér ruhában. Az arca is fehér volt, és betegesen sovány. Csak hosszú, gyér csigákban vállaira leomló, és melleit eltakaró haja volt vörös, mint a tűz.
Valahonnan ismerősnek tűnt. Honnan is? Sokáig kellett gondolkodnom, hogy széthullott emlékeim egy pici szilánkját megmarkolva ráébredjek, ki is volt egykor. Aztán mikor végre eljött a nagy megvilágosodás, majdnem elrikkantottam örömömben néhány halleluját, muhahaa…
Én voltam a fenébe is. Az én temetésem volt. Nnna, ez azért kicsit morbid.
Megfordultam, és végignéztem az embereken. Megannyi ismerős arc, megannyi könnyes szem. Értem sírtak, rám emlékeztek. Kész szerencse, hogy a szellemeket nem cseszegtetik, ha nem ismernek meg valakit az utcán. Vagy a saját temetésükön.
Ahogy bambán bámultam a tömeget, hirtelen megakadt a tekintetem egy arcon. Róla azonnal tudtam ám, hogy ki. És hogy fontos. Rohadtul fontos. Onnantól természetesen csak őt figyeltem. Aztán eszembe jutott az ígéretem is. Értettem már miért voltam ott. Basszus, majdnem megfeledkeztem az egészről!
Leültem mellé, és hosszan elnéztem. Fürödtem valaha lángoló szerelme maradékában: az arcán végiggördülő könnycseppjeiben. Mint megannyi csillogó gyémánt, amik miután végiggördültek az arcán, aláhullnak, és ezernyi szilánkká szakadnak szét ölében.
Szilánkok. Heh, tükörszilánkok… gyémántszilánkok… egykutya. Mind az elmúlt életemet idézik vissza.
Végül aztán nem bírtam magammal: hozzáértem. Mint a már említett szilánk, úgy vágott húsomba a szomorúság. Olyan mélyre, hogy ha még élő vagyok, akkor biztosan beledöglök. A csend, ami az addigi ürességtől olyan nyugodtan feszült lelkemben, akár egy hegyvidéki hűvös vizű tó, most fodrozódni kezdett. Mit fodrozódni? Kész cunami söpört végig rajta!
Jelezni akartam neki, hogy ott vagyok mellette. De ahogy hozzáértem volna, úgy, abban a pillanatban átsuhantak rajta az ujjaim.
A rohadt életbe! Ismét tudatosult bennem, hogy nem voltam már más, csak egy kósza lélek, aki a szerelme nélkül képtelen átkelni.
Az elképedésből Ő riasztott fel, hiszen ahol megérintettem volna, ott, ahol a kezem lett volna, ha még élő vagyok, ő pont akkor, pontosan oda tette a kezét. És rám nézett! Ez érzett engem!
Ettől a felismeréstől aztán lementem hídba.
Elképedésemben egyszerűen csak beleoldódtam a virágillatba, és elillantam vele együtt a kora nyári estébe.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek