Mi a francot művel ez? – csodálkoztam el, mivel betekert az egyik vékony fehér lepedőbe, majd a karjaiba vett, és elindult velem kifelé a teraszra. Az anyag jóval nagyobb volt, mint én, így hosszan húztuk magunk után a padlón.
Lassan lépkedett, már nem siettünk sehová.
Üsse kavics alapon, megadtam magam: menetközben a nyaka köré fontam a karjaimat, és odasimultam hozzá. Jó volt hallgatni egyenletes szívverését, légzését. Olyan hétköznapi volt. Határozottan nem beteg. Ez újdonságként hatott.
Kiérve leült az egyik nyugágyra engem továbbra is az ölében tartva.
Ragyogó napfényes idő volt. A szél könnyű kísértetként libbentette ki a függönyöket a nyitott panorámaablakokon.
Fogalmam sincs, mikor értek össze ajkaink, fonódtak egymásra karjaink. Eh, bárcsak ne lettem volna félig már a halálé – futott át az agyamon a megállapítás, az illendőnél több malac gondolattal kísérve.
Hamarosan azonban eltoltam magamtól, megszakítva ezzel a csókokat. Erős fáradtság tört rám, ami visszarántott a valóságba. Még mindig nehezemre esett elfogadni a tényt, hogy a betegségtől egy száz évhez konvergáló mami energiaszintjére süllyedtem. Affene! Nem alhatok el pont most, pont itt! De a szemeim vastagon leérdekelték a gondolatban kiadott parancsot, és maguktól leragadtak. Odahajtottam hát a fejem a vállára, és elpihentem. Ne erőltessük ami nem megy.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el így, csak azt tudom, hogy csukott szemeimmel is őt láttam. Fiatalon, ahogy megismertem, és hosszú kapcsolatunk megannyi állomásán. Basszus –mormoltam halkan, de érzéssel.
Végül összevakartam magam valamennyire, hogy a fülébe súgjam:
- Nem hagylak el többet... Nélküled nem megyek tovább... Szeretlek...
Az utolsó szót már épp, hogy csak sikerült kipréselnem. A szemeim ismét lecsukódtak, és orromban illatával… hááát… hogy mi is történt velem? Ezt akkor még nem nagyon tudtam.
Vettem egy nagy levegőt, és ahogy a sóhaj elhagyta ajkamat, abban volt valami nagyon fura. Már nem fájt. Gyanús…
Aztán rádöbbentem, mi változott meg egyszeriben: úgy néztem le magunkra, kívülről. Míg a testem továbbra is ott feküdt az ölében, én ott álltam szemben önmagunkkal.
Villámcsapásként ért a felismerés: basszus, meghaltam!
Ő is rájöhetett, mert ordítozó idiótaként szorította magához immár élettelen testemet.
De túl könnyű volt a halál.
Meg békés.
Puha.
Valamivel távolabbra húzódva csak álltam ott, mint egy bamba árnyék. Semmi nem tudta megborzolni a lelki békém dombján csendben növő-növögető fűszálakat.
Aztán mikor meguntam a tétovázást, feloldódtam a napfényben, mert a nap ugyanolyan gyönyörűen ragyogott tovább, mintha mi sem történt volna. Mintha nem azon az aranylóan fényes, késő tavaszi délutánon oldódtam volna át egy újabb létformába.
Fantasztikus volt. Talán mindig e felé a lét felé törekedtem? Nofene!
Szertefoszlottam a fényben, én magam lettem a fény. Nem láthatott senki, mert nem voltam sehol, mégis mindenhol ott voltam. Lebegtem, úsztam a széllel, akár a velem együtt kavargó falevelek. Magával ragadott, és vágtatott velem egyenesen a fény felé, hogy én is beleolvadjak, eggyé váljak vele.
De nem. Az utolsó pillanatban, mikor éppen beszippantott volna a ragyogás, eszembe jutott az ígéretem. Nem tehettem ezt meg Vele. Bántottam eleget életemben, ami aznap tört össze apró pici darabokra.
Akár egy tükör, amit először csak pókhálóként borítanak be a repedések. Egészen addig, míg már nincs, ami összetartsa. Így a darabok lassan, apránként kezdenek kihullani a keretből. Nos, igen. Valahogy így.
Marhára kicsi darabokra, marhára pillanatok alatt.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek